Leendő szponzorom a kezembe nyomott egy könyvet, Balogh Ottó Szabadságportfólió-ját. A szerző könyörtelen logikával vezeti végig, hogy az egyén (vállalkozó) szempontjából miért az MLM (itt: microfranchise network) a legideálisabb.
Arról van szó, hogy górcső alá véve a pénzkeresésre fordított időt kiderül, hogy már alapesetben is kétféle munkaórával kell kalkulálnia a vállalkozónak: vállalkozói munkaórával, és alkalmazottival. A kettő közül nyilván a vállalkozói a hatékonyabb, hiszen ő a "sajátjában" dolgozik. Az alkalmazott külső motivációja lehetséges ugyan, de egyrészt munkaigényes, másrészt rövid ideig tart, összességében nem hatékony. Erről eszembe jut egy idézetgyűjtemény gyöngyszeme:
"Jól megvagyok a munkahelyemen, én úgy csinálok, mintha dolgoznék, ők meg úgy csinálnak, mintha fizetnének"
Hogy lehet ezt kiküszöbölni? A szerző szerint a vállalkozói munkaórák számát kell növelnünk a fejlődés érdekében. Viszont mivel a vállalkozó napja is 24 órából áll, ez egy korlátos fejlődésnek tűnik a hagyományos rendszerben. De nem az MLM-ben! Itt ugyanis egy-egy vállalkozó alá nem alkalmazottak, hanem újabb vállalkozók épülnek be, így bővítve (korlátlanul) az egyszeri vállalkozó munkaóra portfólióját.
Amiről nem beszél a szerző, az az, hogy míg az alkalmazottak közvetlenül nekem keresnek pénzt, és az így megtermelt javakból kapnak fizetést az én pénzemből, addig a(z al-)vállalkozók maguknak keresnek elsősorban pénzt, én legfeljebb jutalékot kapok utánuk (az MLM cégek által osztott bónuszokat egyelőre hagyjuk, az még elég homályos terület, egy következő poszt témája lesz). Ha tehát feltételezünk egy igen magas, 10% körüli jutalékot, akkor látjuk, hogy a hagyományos, 10 fős vállalkozáshoz képest (képlettel: 8 VMÓP + 10*8 AMÓP), aminek jól tervezhetőek a költségei, egy 10 fős alsóvonallal rendelkező MLM vállalkozó 8VMÓP + 0,1*10*8 VMÓP hasznot hajt fel nekünk. Azaz szemben a 8+80 talán nem maximálisan hatékony munkaórával kapunk 16 hatékonyat naponta. Hmmm. (VMÓP=vállalkozói munkaóra portfólió, AMÓP=alkalmazotti munkaóra portfólió)
Tény viszont, hogy az alkalmazottat akkor is eltartom, ha épp nincs bevétel, az MLM alvállalkozó álla viszont ilyenkor felkopik, és nem kerül nekem semmibe. Ugyanez igaz mondjuk a fél-legálisan dolgoztatott "számlaadó alkalmazottak"-ra is (úgynevezett alvállalkozók, akik gyakorlatilag alkalmazott státuszban vannak, annak előnyei nélkül).
Összességében ezzel együtt helytálló lehet a könyv logikája, de két ki nem mondott premisszára épül (a kimondottakon túl):
1. A terméket a hálózatom újra és újra el tudja adni.
2. Találok elég ön-motivált embert, hogy ütőképes hálózatot építsek.
1. nem szorul különösebb magyarázatra. Ha a hálózatom nem ad el elég cuccot, illetve a régi vevők helyett folyton újakat kell hajkurásznom, akkor elég hamar negatívba fordul a mérleg. És mivel vállalkozóim vannak, nem alkalmazottaim, gyakorlatilag a segítségnyújtáson kívül nincs eszközöm az irányításukra.
2. na, ez tud szűk keresztmetszet lenni. Szerintem kevesen vannak/vagyunk, akik még nyitottak egy MLM rendszerre, főleg, ha combos a beugró. Valamelyik könyv említi a 20/5/2 szabályt, azaz hogy 20 érdeklődőből 5 lesz vásárló, 2 csatlakozik. Az egyik előző poszt statisztikáját nézve 100 csatlakozóból kb 10 marad bent. Azaz ahhoz, hogy a fent tárgyalt 10-es alsóvonalat összehozzam stabilan, kb 1000 érdeklődőt kell beavatnom, és itt érdeklődőn nem azt értem, aki jófejségből eljön egy bemutatóra (mint én :) ), hanem akit valóban érdekel a termék/üzlet. 1000 ilyen érdeklődőre pedig most igen kicsi esélyt látok. És ez csak egy 10-es alsóvonal, hol vagyunk még a könyvben említett 1000 feletti számoktól?
Ejj, van még mit számolni ezen a NuSkin dolgon.
A könyv vége felé elemezgeti a szerző a szokásos hibákat. Például azt, hogy valaki már a csatlakozás (befizetés!) előtt elkezdi felmérni, hogy milyen az ismerősei reakciója az MLM bizniszre. Erre azt írja a szerző, hogy szánalmas (sic!). Nem értem, miért. Hogy várhatja el józan ésszel bárki, hogy úgy ugorjak bele egy üzletbe, hogy
a.) semmit nem tudok róla azon kívül, amit a beszervezésemben érdekeltek mondanak
b.) meg sem próbálom felmérni a környezetem felvevőképességét
Hogy várhatja el bárki, hogy fizessek egy szolgáltatásért (ez végülis az, nem?), amit nem próbáltam ki? A szerző autós példája nyomán (előbb vigyen el Debrecenbe, aztán majd tankolok bele) ezt olyannak érzem, mintha bemennék egy autónepperhez, és elhinném minden szavát, és kipróbálás nélkül kifizetném az autót, amit ráadásul alkatrészenként kapok majd meg, de becsszóra.
Oszt a realitás hol marad?
Szerintetek?